BB Art 11

HU|EN|SK

2016.10.10 | 12 év hallgatás után, a szeretet útján a megbocsátásig

Egy történetet szeretnék megosztani veletek, ami egy elvesztett barátságról és annak újra éledéséről szól 12 év hallgatás után. Hogy miért itt osztom meg veletek, mert a festményeim, és az Isteni gondviselés, és még egy apró csoda is nagy szerepet játszottak az egymásra találásunkban.

   
Barátságunk még az egyetemista éveink alatt születet, jóban, rosszban együtt, őszintén mondhatom, hogy szerettük és támogattuk egymást. Egy szobában laktunk a kollégiumban, majd közös tanszéken végeztük be tanulmányainkat is. Hogy miért szakadt meg a kapcsolatunk az egyetem után ezt most nem részletezném, de majd 12 éven át mély sérelmeket dédelgettem. Habár utunk újra találkozhatott volna egy év után, miután mind ketten Budapestre költöztünk, még sem így alakult, mondhatnám miattam, rettegtem a találkozás lehetőségétől is, akkora harag, és düh volt bennem, hogy még rémálmaim is voltak a találkozás kapcsán. Még nem álltam készen, hogy a sérelmeket tisztázzuk, még 10 év kellett hozzá.
   
Sok Önismereti tréningen részt vettem, meditációkon, de amikor szóba került, idézd fel annak az embernek az arcát akinek még nem tudtál megbocsájtani, őt láttam magam előtt, és magam sem értettem miért…
   
Múlt év decemberében eladásra került az „Eredet” című ikerláng festményem, de csak januárban került átadásra. Éppen Győrbe tartottam a festménnyel, amit egy tüneményes hölgy vásárolt meg. Tüneményes, mégis ellenszenvet éreztem az irányában ismeretlenül is.  Fura ugye? Tatabánya környékén jártam, amikor azon tűnődtem, hogy fogom így átadni a festményt, ami csupa szeretettel születet, azt szolgálja, én mégsem tudok szeretettel fordulni a hölgy felé. Pontosan tudtam mi okozza ezt az érzést. A hölgy ugyanis kiköpött mása volt annak a barátnőmnek, akinek még 12 év elteltével sem tudtam megbocsájtani. Eljött hát az idő, még kb. 70 km állt rendelkezésemre, hogy ezt rendbe tegyem magamban, de egy pillanat is elég volt hozzá. Felidéztem a barátnőm arcát, tekintetét, mélyen bele néztem, és csak a szeretetet éreztem irányába. A múlt már elmúlt, és csak a szépre gondoltam vissza, megbocsájtottam, a szívemet melegség járta át, és mosoly ült az arcomra.   Gondolatban átöleltem őt. Nem féltem már a találkozástól, de nem is vártam azt, egyszerűen csak tudtam, most már minden rendben van kettőnkkel, nem éreztem még csak a kényszerét sem hogy felhívjam  vagy megkeressem őt.
   
Az élet mégis csak intézkedett helyettem, és mintha csak párhuzamosan zajlottak volna az események köztünk. Hogy ki bocsájtott meg hamarabb nem tudni, de nem lényeg.
   
Egyszer csak nyáron jött a levél az egyetemről 2017 májusában tanszék találkozó. Fel is vettem a kapcsolatot a volt osztálytársakkal egy közös fészbuk beszélgetésben. Ahol rákérdeztem hogy meghívjuk e meg a barátnőmet is. Mondták hívjuk, de úgy sem jön el. És ki hívja meg, mondják hogy én, hát elmosolyodtam, hiszen engem még ismerősként sem jelölt vissza, hívja meg más, és egyszer csak már ott volt a közös beszélgetésben, és válaszolt is nagy meglepetésemre, hiszen nem szokott, és hát ő is részt szeretne majd venni a találkozón.
   
Ez után privát üzenetben is rám írt nagy meglepetésemre. Miután elkezdtünk beszélgetni nagyon gyorsan kiderült, hogy hasonló lélek utat jártunk végig.  Tisztáztuk a múlt sérelmeit is, és mind ketten arra jutottunk, hogy ennek most jött el az ideje. Egyelőre még nem került szóba a személyes találkozás, de nem azért mert nem szeretnénk, hanem mert fizikailag nem vagyunk már közel egymáshoz, de tudom, hogy fogunk találkozni ez nem is kérdés.
   
Meséltem neki a kedves Győri hölgyről és a festményről aminek köszönhettem hogy újra eljutottam hozzá, így hát megígérte, elmeséli  kinek köszönheti Ő, hogy eljuttatott hozzám. Nagyon kíváncsi lettem, azt gondoltam egy közös régi ismerős netán, de a valóság eszembe sem jutott volna. Most az ő sorait másolom be nektek:
   
„Szia Beus, elnézést kérek, de szerdán már nem jött ki a lépés, nagyon sokat gondoltam rád aznap este.  Olyan boldog volt a lelkem , és a megnyugvás, ami eltöltött, az felemelő volt.  Meséltem is a páromnak, és mondta, hogy mennyire látni az arcomon a boldogságot, és milyen jó, hogy tisztáztuk ezt a sok évig cipelt terhet, és hogy ezt már hamarabb is megejthettük volna,  de hát úgy, ahogy írtad, még nem volt itt az ideje. Említettem, hogy elmesélem kinek is köszönhetem, hogy megszólítottalak végre sok év után… Dávidkának. Dávidka az öcsém (gondolom, még emlékszel rá) kisfia, és az én keresztfiam.  Október 29-én lesz egy éve, hogy elveszítettük őt, november.1-én, a legszebb ünnepen temettük, már meg is kellett állnom az írásban, mert még mindig nem vagyok képes beszélni róla. Dávidka gyönyörű szép, csodálatos kisbaba volt, telis tele élettel, és még életemben nem tanultam senkitől annyit, mit ettől a kis angyalkától. 38 napig élt.  A kezeimben tartottam nap, mint nap, és aztán hirtelen egy napon az élettelen kis testét.  Életemben nem éreztem, akkora fájdalmat a veszteség miatt, és az öcsém és a sógornőm iránti sajnálat miatt, átvettem volna minden fájdalmukat. A szívem ott megszakadt, és az óta sem vagyok önmagam, és úgy érzem, nagyon hosszú időnek kell még eltelnie valamiféle gyógyulásig. Az egész családom élete megváltozott egyik napról a másikra, és sokszor tőr ránk a hullámvölgy, főleg most a közelgő évforduló idején. Az ember ilyenkor bármire képes lenne, hogy feláldozza magát, csak ne neki kellett volna távoznia... .  Istenem segíts ...nem tudok írni erről, elnézést kérek. A lényeg, amit szerettem volna mondani, hogy a temetés után pár héttel csak ültem a számítógép előtt, mint egy félholt, és „véletlenül“ (véletlenek nincsenek) a te oldaladra tévedt a kezem, és akkor megláttam a festményedet, a fekete kislányt (Áldást), és csak néztem és néztem,  és a tekintetében ugyanazt láttam, mint mikor Dávidka rám nézett.  Egy megfogalmazhatatlan mélységet - magasságot, valami nem földit, határtalan szeretetet, égi üzenetet, áldást, hogy szavak nélkül is értettem őt, egy pillantásában minden benne volt, amit tudatni akart velem, amit szavakkal nem lehet sajnos leírni.  Azután minden egyes nap visszatértem a festményhez, mert úgy éreztem csak akkor nyugszik meg a lelkem.  Szóval, Te hoztad meg nekem az enyhülést , és a sajgó lelkem gyógyulását. Azóta is sokszor nézegetem, és eltölt a szeretet iránta és irántad. Akkor estem túl én is azon a ponton, hogy már nem éreztem sérelmet irántad, és akkor tudatosítottam, hogy milyen butaság is volt makacsnak lenni, hogy ez mennyire eltörpül az mellett amin keresztül mentünk, és mennyire fontos a megbocsátás , hogy csak a SZERETET a lényege mindennek és mindenségnek, semmi más nem számít.. 
   
Ha nem veszed rossz néven, nagyon szeretném ha megismernéd Őt”
   
Ezek után az ember nehezen jut szóhoz, és én úgy döntöttem, hogy szeretném, ha ti is megismernétek Őt – Dávidkát, aki minimum két eltévelyedett barátnőt vezetett el egymáshoz 12 év hallgatás után, csupán a szemei pillantásával, szavak nélkül a 38 napjával… és kitudja mi mindent adott még a világnak, és hány embernek, vagy adni fog még J.
     Remélem, ezt az írást sokan olvassák majd, így Dávidka üzenete a szeretetről és megbocsájtásról sok emberhez juthat még el, hiszen oly sokan vagyunk kik ugyan így hordozzuk magunkban az elmúlt évek fájdalmait és sérelmeit.
     Köszönöm Barbarának, hogy személyesen adhattam át neki a festményemet, hogy megláthattam általa mit cipelek még magamban, barátnőmnek Iloncinak a megbocsájtását,  Dávidkának a szeretet üzenetét, és a Jó Istennek azt az alázatot, erőt, szeretetet és kegyelmet, mely által a festményeimben megmutatkozhatnak az ő áldásai, és üzenetei.