Egy történetet szeretnék megosztani veletek, ami egy elvesztett barátságról és annak újra éledéséről szól 12 év hallgatás után. Hogy miért itt osztom meg veletek, mert a festményeim, és az Isteni gondviselés, és még egy apró csoda is nagy szerepet játszottak az egymásra találásunkban.
Barátságunk még az egyetemista éveink alatt született, jóban,
rosszban együtt, őszintén mondhatom, hogy szerettük és támogattuk egymást. Egy
szobában laktunk a kollégiumban, majd közös tanszéken végeztük be
tanulmányainkat is. Hogy miért szakadt meg a kapcsolatunk az egyetem után ezt
most nem részletezném, de majd 12 éven át mély sérelmeket dédelgettem. Habár
utunk újra találkozhatott volna egy év után, miután mindketten Budapestre
költöztünk, mégsem így alakult, mondhatnám miattam, rettegtem a találkozás
lehetőségétől is, akkora harag, és düh volt bennem, hogy még rémálmaim is voltak
a találkozás kapcsán. Még nem álltam készen, hogy a sérelmeket tisztázzuk, még
10 év kellett hozzá.
Sok Önismereti tréningen részt vettem, meditációkon, de
amikor szóba került, idézd fel annak az embernek az arcát akinek még nem tudtál
megbocsájtani, őt láttam magam előtt, és magam sem értettem miért…
Múlt év decemberében eladásra került az „Eredet” című
ikerláng festményem, de csak januárban került átadásra. Éppen Győrbe tartottam
a festménnyel, amit egy tüneményes hölgy vásárolt meg. Tüneményes, mégis
ellenszenvet éreztem az irányában ismeretlenül is. Fura ugye? Tatabánya környékén jártam, amikor
azon tűnődtem, hogy fogom így átadni a festményt, ami csupa szeretettel
született, azt szolgálja, én mégsem tudok szeretettel fordulni a hölgy felé.
Pontosan tudtam mi okozza ezt az érzést. A hölgy ugyanis kiköpött mása volt
annak a barátnőmnek, akinek még 12 év elteltével sem tudtam megbocsájtani.
Eljött hát az idő, még kb. 70 km állt rendelkezésemre, hogy ezt rendbe tegyem
magamban, de egy pillanat is elég volt hozzá. Felidéztem a barátnőm arcát,
tekintetét, mélyen belenéztem, és csak a szeretetet éreztem irányába. A múlt
már elmúlt, és csak a szépre gondoltam vissza, megbocsájtottam, a szívemet
melegség járta át, és mosoly ült az arcomra. Gondolatban
átöleltem őt. Nem féltem már a találkozástól, de nem is vártam azt, egyszerűen
csak tudtam, most már minden rendben van kettőnkkel, nem éreztem még csak a kényszerét
sem hogy felhívjam vagy megkeressem őt.
Az élet mégis csak intézkedett helyettem, és mintha csak
párhuzamosan zajlottak volna az események köztünk. Hogy ki bocsájtott meg
hamarabb nem tudni, de nem lényeg.
Egyszer csak nyáron jött a levél az egyetemről 2017 májusában
tanszék találkozó. Fel is vettem a kapcsolatot a volt osztálytársakkal egy
közös fészbuk beszélgetésben. Ahol rákérdeztem hogy meghívjuk e meg a
barátnőmet is. Mondták hívjuk, de úgy sem jön el. És ki hívja meg, mondják hogy
én, hát elmosolyodtam, hiszen engem még ismerősként sem jelölt vissza, hívja
meg más, és egyszer csak már ott volt a közös beszélgetésben, és válaszolt is
nagy meglepetésemre, hiszen nem szokott, és hát ő is részt szeretne majd venni
a találkozón.
Ez után privát üzenetben is rám írt nagy meglepetésemre.
Miután elkezdtünk beszélgetni nagyon gyorsan kiderült, hogy hasonló lélek utat
jártunk végig. Tisztáztuk a múlt
sérelmeit is, és mindketten arra jutottunk, hogy ennek most jött el az ideje. Egyelőre
még nem került szóba a személyes találkozás, de nem azért mert nem szeretnénk,
hanem mert fizikailag nem vagyunk már közel egymáshoz, de tudom, hogy fogunk találkozni
ez nem is kérdés.
Meséltem neki a kedves Győri hölgyről és a festményről
aminek köszönhettem hogy újra eljutottam hozzá, így hát megígérte, elmeséli kinek köszönheti Ő, hogy eljuttatott hozzám. Nagyon
kíváncsi lettem, azt gondoltam egy közös régi ismerős netán, de a valóság
eszembe sem jutott volna. Most az ő sorait másolom be nektek:
„Szia Beus, olyan boldog volt a lelkem, és a megnyugvás,
ami eltöltött, az felemelő volt. Meséltem
is a páromnak, és mondta, hogy mennyire látni az arcomon a boldogságot, és
milyen jó, hogy tisztáztuk ezt a sok évig cipelt terhet, és hogy ezt már hamarabb
is megejthettük volna, de hát úgy, ahogy
írtad, még nem volt itt az ideje. Említettem, hogy elmesélem kinek is köszönhetem,
hogy megszólítottalak végre sok év után… Dávidkának. Dávidka az öcsém kisfia, és az én keresztfiam. Október 29-én lesz egy éve, hogy elveszítettük
őt, november.1-én, a legszebb ünnepen temettük. Dávidka gyönyörű szép,
csodálatos kisbaba volt, telis tele élettel, és még életemben nem tanultam senkitől
annyit, mit ettől a kis angyalkától. 38 napig élt. A kezeimben tartottam nap, mint nap, és aztán
hirtelen egy napon az élettelen kis testét. Életemben nem éreztem, akkora fájdalmat a
veszteség miatt, és az öcsém és a sógornőm iránti sajnálat miatt, átvettem
volna minden fájdalmukat. A szívem ott megszakadt, és az óta sem vagyok
önmagam, és úgy érzem, nagyon hosszú időnek kell még eltelnie valamiféle
gyógyulásig. Az egész családom élete megváltozott egyik napról a másikra, és
sokszor tőr ránk a hullámvölgy, főleg most a közelgő évforduló idején. Az ember
ilyenkor bármire képes lenne, hogy feláldozza magát, csak ne neki kellett volna
távoznia... . A lényeg, amit szerettem volna mondani, hogy
a temetés után pár héttel csak ültem a számítógép előtt, mint egy félholt, és „véletlenül“
(véletlenek nincsenek) a te oldaladra tévedt a kezem, és akkor megláttam a festményedet,
a fekete kislányt (Áldást), és csak néztem és néztem, és a tekintetében ugyanazt láttam, mint mikor
Dávidka rám nézett. Egy
megfogalmazhatatlan mélységet - magasságot, valami nem földit, határtalan
szeretetet, égi üzenetet, áldást, hogy szavak nélkül is értettem őt, egy
pillantásában minden benne volt, amit tudatni akart velem, amit szavakkal nem
lehet sajnos leírni. Azután minden egyes
nap visszatértem a festményhez, mert úgy éreztem csak akkor nyugszik meg a
lelkem. Szóval, Te hoztad meg nekem az enyhülést
, és a sajgó lelkem gyógyulását. Azóta is sokszor nézegetem, és eltölt a
szeretet iránta és irántad. Akkor estem túl én is azon a ponton, hogy már nem
éreztem sérelmet irántad, és akkor tudatosítottam, hogy milyen butaság is volt
makacsnak lenni, hogy ez mennyire eltörpül az mellett amin keresztül mentünk,
és mennyire fontos a megbocsátás , hogy csak a SZERETET a lényege mindennek és
mindenségnek, semmi más nem számít..
Ha nem veszed rossz néven, nagyon szeretném ha megismernéd Őt”
Ezek után az ember nehezen jut szóhoz,
és én úgy döntöttem, hogy szeretném, ha ti is megismernétek Őt – Dávidkát, aki
minimum két eltévelyedett barátnőt vezetett el egymáshoz 12 év hallgatás után,
csupán a szemei pillantásával, szavak nélkül a 38 napjával… és kitudja mi
mindent adott még a világnak, és hány embernek, vagy adni fog még.
Remélem, ezt az írást sokan olvassák
majd, így Dávidka üzenete a szeretetről és megbocsájtásról sok emberhez juthat
még el, hiszen oly sokan vagyunk kik ugyan így hordozzuk magunkban az elmúlt
évek fájdalmait és sérelmeit.
Köszönöm Barbarának, hogy személyesen
adhattam át neki a festményemet, hogy megláthattam általa mit cipelek még
magamban, barátnőmnek Iloncinak a megbocsájtását, Dávidkának a szeretet üzenetét, és a Jó Istennek
azt az alázatot, erőt, szeretetet és kegyelmet, mely által a festményeimben
megmutatkozhatnak az ő áldásai, és üzenetei.
Copyright © 2017 Beáta Béres - Minden jog fenntartva.