Egy történetet szeretnék megosztani veletek, ami egy elvesztett barátságról és annak újra éledéséről szól 12 év hallgatás után. Hogy miért itt osztom meg veletek, mert a festményeim, és az Isteni gondviselés, és még egy apró csoda is nagy szerepet játszottak az egymásra találásunkban.

Barátságunk még az egyetemista éveink alatt született, jóban, rosszban együtt, őszintén mondhatom, hogy szerettük és támogattuk egymást. Egy szobában laktunk a kollégiumban, majd közös tanszéken végeztük be tanulmányainkat is. Hogy miért szakadt meg a kapcsolatunk az egyetem után ezt most nem részletezném, de majd 12 éven át mély sérelmeket dédelgettem. Habár utunk újra találkozhatott volna egy év után, miután mindketten Budapestre költöztünk, mégsem így alakult, mondhatnám miattam, rettegtem a találkozás lehetőségétől is, akkora harag, és düh volt bennem, hogy még rémálmaim is voltak a találkozás kapcsán. Még nem álltam készen, hogy a sérelmeket tisztázzuk, még 10 év kellett hozzá.
   
Sok Önismereti tréningen részt vettem, meditációkon, de amikor szóba került, idézd fel annak az embernek az arcát akinek még nem tudtál megbocsájtani, őt láttam magam előtt, és magam sem értettem miért…
   
Múlt év decemberében eladásra került az „Eredet” című ikerláng festményem, de csak januárban került átadásra. Éppen Győrbe tartottam a festménnyel, amit egy tüneményes hölgy vásárolt meg. Tüneményes, mégis ellenszenvet éreztem az irányában ismeretlenül is.  Fura ugye? Tatabánya környékén jártam, amikor azon tűnődtem, hogy fogom így átadni a festményt, ami csupa szeretettel született, azt szolgálja, én mégsem tudok szeretettel fordulni a hölgy felé. Pontosan tudtam mi okozza ezt az érzést. A hölgy ugyanis kiköpött mása volt annak a barátnőmnek, akinek még 12 év elteltével sem tudtam megbocsájtani. Eljött hát az idő, még kb. 70 km állt rendelkezésemre, hogy ezt rendbe tegyem magamban, de egy pillanat is elég volt hozzá. Felidéztem a barátnőm arcát, tekintetét, mélyen belenéztem, és csak a szeretetet éreztem irányába. A múlt már elmúlt, és csak a szépre gondoltam vissza, megbocsájtottam, a szívemet melegség járta át, és mosoly ült az arcomra. Gondolatban átöleltem őt. Nem féltem már a találkozástól, de nem is vártam azt, egyszerűen csak tudtam, most már minden rendben van kettőnkkel, nem éreztem még csak a kényszerét sem hogy felhívjam  vagy megkeressem őt.
   
Az élet mégis csak intézkedett helyettem, és mintha csak párhuzamosan zajlottak volna az események köztünk. Hogy ki bocsájtott meg hamarabb nem tudni, de nem lényeg.
   
Egyszer csak nyáron jött a levél az egyetemről 2017 májusában tanszék találkozó. Fel is vettem a kapcsolatot a volt osztálytársakkal egy közös fészbuk beszélgetésben. Ahol rákérdeztem hogy meghívjuk e meg a barátnőmet is. Mondták hívjuk, de úgy sem jön el. És ki hívja meg, mondják hogy én, hát elmosolyodtam, hiszen engem még ismerősként sem jelölt vissza, hívja meg más, és egyszer csak már ott volt a közös beszélgetésben, és válaszolt is nagy meglepetésemre, hiszen nem szokott, és hát ő is részt szeretne majd venni a találkozón.
   
Ez után privát üzenetben is rám írt nagy meglepetésemre. Miután elkezdtünk beszélgetni nagyon gyorsan kiderült, hogy hasonló lélek utat jártunk végig.  Tisztáztuk a múlt sérelmeit is, és mindketten arra jutottunk, hogy ennek most jött el az ideje. Egyelőre még nem került szóba a személyes találkozás, de nem azért mert nem szeretnénk, hanem mert fizikailag nem vagyunk már közel egymáshoz, de tudom, hogy fogunk találkozni ez nem is kérdés.
   
Meséltem neki a kedves Győri hölgyről és a festményről aminek köszönhettem hogy újra eljutottam hozzá, így hát megígérte, elmeséli  kinek köszönheti Ő, hogy eljuttatott hozzám. Nagyon kíváncsi lettem, azt gondoltam egy közös régi ismerős netán, de a valóság eszembe sem jutott volna. Most az ő sorait másolom be nektek:
   
„Szia Beus, olyan boldog volt a lelkem, és a megnyugvás, ami eltöltött, az felemelő volt.  Meséltem is a páromnak, és mondta, hogy mennyire látni az arcomon a boldogságot, és milyen jó, hogy tisztáztuk ezt a sok évig cipelt terhet, és hogy ezt már hamarabb is megejthettük volna,  de hát úgy, ahogy írtad, még nem volt itt az ideje. Említettem, hogy elmesélem kinek is köszönhetem, hogy megszólítottalak végre sok év után… Dávidkának. Dávidka az öcsém kisfia, és az én keresztfiam.  Október 29-én lesz egy éve, hogy elveszítettük őt, november.1-én, a legszebb ünnepen temettük. Dávidka gyönyörű szép, csodálatos kisbaba volt, telis tele élettel, és még életemben nem tanultam senkitől annyit, mit ettől a kis angyalkától. 38 napig élt.  A kezeimben tartottam nap, mint nap, és aztán hirtelen egy napon az élettelen kis testét.  Életemben nem éreztem, akkora fájdalmat a veszteség miatt, és az öcsém és a sógornőm iránti sajnálat miatt, átvettem volna minden fájdalmukat. A szívem ott megszakadt, és az óta sem vagyok önmagam, és úgy érzem, nagyon hosszú időnek kell még eltelnie valamiféle gyógyulásig. Az egész családom élete megváltozott egyik napról a másikra, és sokszor tőr ránk a hullámvölgy, főleg most a közelgő évforduló idején. Az ember ilyenkor bármire képes lenne, hogy feláldozza magát, csak ne neki kellett volna távoznia... .  A lényeg, amit szerettem volna mondani, hogy a temetés után pár héttel csak ültem a számítógép előtt, mint egy félholt, és „véletlenül“ (véletlenek nincsenek) a te oldaladra tévedt a kezem, és akkor megláttam a festményedet, a fekete kislányt (Áldást), és csak néztem és néztem,  és a tekintetében ugyanazt láttam, mint mikor Dávidka rám nézett.  Egy megfogalmazhatatlan mélységet - magasságot, valami nem földit, határtalan szeretetet, égi üzenetet, áldást, hogy szavak nélkül is értettem őt, egy pillantásában minden benne volt, amit tudatni akart velem, amit szavakkal nem lehet sajnos leírni.  Azután minden egyes nap visszatértem a festményhez, mert úgy éreztem csak akkor nyugszik meg a lelkem.  Szóval, Te hoztad meg nekem az enyhülést , és a sajgó lelkem gyógyulását. Azóta is sokszor nézegetem, és eltölt a szeretet iránta és irántad. Akkor estem túl én is azon a ponton, hogy már nem éreztem sérelmet irántad, és akkor tudatosítottam, hogy milyen butaság is volt makacsnak lenni, hogy ez mennyire eltörpül az mellett amin keresztül mentünk, és mennyire fontos a megbocsátás , hogy csak a SZERETET a lényege mindennek és mindenségnek, semmi más nem számít.. 
   
Ha nem veszed rossz néven, nagyon szeretném ha megismernéd Őt”
   
Ezek után az ember nehezen jut szóhoz, és én úgy döntöttem, hogy szeretném, ha ti is megismernétek Őt – Dávidkát, aki minimum két eltévelyedett barátnőt vezetett el egymáshoz 12 év hallgatás után, csupán a szemei pillantásával, szavak nélkül a 38 napjával… és kitudja mi mindent adott még a világnak, és hány embernek, vagy adni fog még.
Remélem, ezt az írást sokan olvassák majd, így Dávidka üzenete a szeretetről és megbocsájtásról sok emberhez juthat még el, hiszen oly sokan vagyunk kik ugyan így hordozzuk magunkban az elmúlt évek fájdalmait és sérelmeit.
Köszönöm Barbarának, hogy személyesen adhattam át neki a festményemet, hogy megláthattam általa mit cipelek még magamban, barátnőmnek Iloncinak a megbocsájtását,  Dávidkának a szeretet üzenetét, és a Jó Istennek azt az alázatot, erőt, szeretetet és kegyelmet, mely által a festményeimben megmutatkozhatnak az ő áldásai, és üzenetei.  

Körülbelül egy éve kaptam a csatolt fotó alapján készített festményem mellé ezt a személyre szóló áldást Gábriel arkangyaltól:

„ … Életedet alázatos szolgálatodért, lelki és anyagi bőséggel áldom meg.  Ez a bőség az Isteni szeretet megnyilvánulása, mely minden arra rászoruló ember javát szolgálja.”

Eredetileg úgy írtam le a szöveget: javát szolgálja MAJD. Egy látó ismerősöm viszont kijavított, MOST, nem MAJD. Minden MOST történik. Igen-igen, tudom én is a múlt elmúlt, és minden itt és most már jelen van az életünkben. Leírtam hát, de nem éreztem úgy, hogy ez most történne. Hogyan is tudnám én már most a rászorulók javát szolgálni, hiszen még nincs meg az életemben az a bőség, ami ezt segíthetné. Gondoltam, majd a jövőben, a festményeim által olyan javakhoz jutok, melyeket majd, örömmel osztok meg másokkal. És ha az áldás erről szól, akkor kételkedni nincs okom, ez így lesz J, és ez nagy örömömre szolgált. 

Minden történés az idővel értelmet nyer- minden kérdésedre megkapod a választ

Szigetek - lehetne a parányi kis festményem neve, de valójában még mindig nem neveztem el... egy korai B.B. lehet évtizedek múlva már csak így emlegetik, ha valahol rábukkannak.

Mégis megfestésre került, mivel megihletett valamivel. Habár már több mint két éve készült, még mindig kerestem rá a választ, hol tudatosan hol pedig tudat alatt.

Így történt ez ma is, mikor egy beszélgetés kapcsán felmerült bennem, hogy talán a Szigeteknek is méltó helye van a kiállításomon. Így újra megjelent a kérdés, mi is az amit üzenni akar nekem, vagy akár jelenlegi tulajdonosának.

Valójában, egy vagy két szigetet látunk? De mintha nem is sziget lenne, hanem egy félsziget pár, hiszen egy keskeny ösvényen jutunk ki a félszigetekre. De tényleg félszigetek lennének? Egy nagy erős kontinenshez csatlakoznak a sétánnyal, vagy esetleg egy harmadik félszigethez, így alkotva hárman, vagy akár többen is egy szigetet?
Szigetnek nevezzük azt a szárazföldet, amit körülölel a víz, akár a tenger közepén, akár egy folyó közepén. Így hívjuk. Látszatra nincs összeköttetésben a szárazfölddel - vagy nevezzük bárhogy, és csak megfelelő vízíjárművel tudjuk megközelíteni, vagy úszva ha úgy tetszik. Mintha kissé árválkodna is, mintha kissé leszakadt volna a Mag-járól. De tényleg ez a valóság vagy ez csak a látszat?
Míg azon tűnődtem sziget vagy fél sziget, rájöttem semmi jelentősége. Hiszen ezt a tulajdonságát csak az határozza meg, hogy az őt körülvevő vízszint éppen milyen magasan áll. Hiszen pont emiatt ma már több sziget is veszélyben van, és azt jósolják pár év múlva eltűnnek a föld felszínéről. Tényleg eltűnnek? vagy csak a víz magassága emelkedik meg, oly annyira, hogy láthatatlanná válnak számunkra.
Ha pont a vizet tüntetnénk el a föld felszínéről, láthatnánk, hogy a sziget bizony nem egy leszakadt egység, egy különálló árválkodó valami, hanem éppen hogy tökéletes egységét alkotja a föld legfelsőbb kérgének. Hiszen a víz felszíne alatt, ő is az egy egész egységhez csatlakozik, sőt része az földi egységnek.

"Mint ahogy a mennyben úgy a földön is" mondjuk el napi imánkban szinte minden nap, de nem látjuk a mondat lényegét. A mennyek országa a lelkek országa. Sokan leszakadva, individuumként létezünk a földön, körülölelnek minket a materiális világ tengerei, és úgy élünk egymás mellett, egymás közt elszigetelődve, mint külön élő szigetek,vagy egy - egy család, közösség vagy vallás tagja ként mint fél szigetek, és akkor már boldogok vagyunk, mert úgy hisszük, mi nem egy magányos sziget vagyunk, mi egy félsziget vagyunk tartozunk valakihez, valamihez, és talán még sajnáljuk is, vagy talán megvetjük, a kis elszigeteltnek tűnő szigeteket.

Nem az a fontos, hogy te szigetként, félszigetként, vagy esetleg egy erős nagy kontinensként éled az életedet. A lényeg látod e hogy léteddel, lelkeddel, mind egy hatalmas nagy egység részei vagyunk. Mindnyájan, nem csak kapcsolódunk a hatalmas egységhez, hanem mi magunk alkotjuk azt, részesei vagyunk, és az egység összes része mi magunk vagyunk. A mennyek országa a lélek országa, a mi közös országunk, otthonunk a szeret ereje. A te hazád az én hazám, a te lelked az én lelkem része, a sikered az én sikerem, a kudarcoddal veled bukom én is. Szeretetedben, szeretetre lelek én is.

Rajtad áll, mint ahogy az érmének is két oldala van. 

Figyeld csak meg ezt a jelet, manapság elég sokat használjuk,, de jól figyeld meg, mert a kettőt egybe rajzolom :(: , te melyiket látod belőle a mosolyt, vagy a szomorú arcot? 

Hajlandó vagy meglátni az élet rossz történéseiben a tanításokat, magadat, hogy mit kaptál általa, vagy ki lettél általa? Meglátod e a lehetőségeket? Mert igen bármennyire is szomorú az ami veled történik, hogy elhagyott a párod nincs melletted, érzékeled az óriási veszteséget, a hiányát, de nem lehet hogy becsapod magad? 

Mi van akkor ha a figyelmedet a szereteten hagyod? Aha... azonnal jön az érzés, a fájdalom, a hiány, hiszen a szeret már nincs melletted, és a figyelmed azonnal a fájdalomra irányul és ott is marad, míg úgy nem döntesz hogy inkább valami másra figyelsz. Figyelj most a szeretetre, ami benned lángolt mikor együtt voltatok, és most is benned lángol, hogy már nincs melletted. A kérdés hogy ezt a szeretet mire használtad, míg melletted volt, neki adtad, és ő vissza tükrözte rád, és megtapasztalhattad élhetted Önmagadat, Önmagad szeretetét általa, és amikor ezt a szeretetet magadban élted, sugároztad a környezetedre, míg együtt voltatok, a környezeted is vissza sugározta rád, amit vagy észre vettél, vagy sem, és abban a hitben maradtál, hogy ezt ő okozza adja neked, általa van, pedig általad volt. Minden a te szereteted kivetülése ként jelent meg az életedben. 

Mi lenne ha újra megtalálnád magadban ezt a szeretet, és hagynád a csudába most kicsit a hiányt és a fájdalmat, ha újra megpillanthatnád Önmagadat, és ezt az örömöt elkezdenéd újra kivetíteni, ki mibe, kinek mibe esik jól. A zenébe, a táncba, a munkádba, a mindennapi tevékenységbe, írásba, beszélgetésbe, és megfigyelnéd, hogy mi minden kell életre belőle, általad.

Én a festésbe kezdtem el kivetíteni, vagy bevetíteni? Már előtte is festegettem mielőtt megismertem őt, de míg együtt voltunk, nem szívesen töltöttem ezzel az időt, minden figyelmemet neki szenteltem. Mikor külön váltunk, nem tudtam mást tenni csak festeni, nem tudtam mit kezdeni a túláradó szeretettel ami belőlem fakadt. És mi mást festhettem volna, mint az ikerláng szerelmet, egységet. És egyszer csak magamra ébredtem, ez vagyok én, ezt kell tennem mert mást nem tudok tenni nem tehetek, ez belőlem fakad, és mérhetetlen örömmel tölt el, és szeretettel, és igazi csodák keltek, és kelnek életre a kezem alatt. 

Lassan elkészül a honlapom is, és több kiállításra kaptam felkérést. Amikor festek azonnal megjelenik bennem ő, és hogy ki is az az Ő? Maga a szeretet, egységbe kerülök Önmagammal, teljes teljességben a szeretetben. Hát kell ennél nagyobb csoda? Mint hogy magadat megéld, megtapasztald, és ezáltal másoknak örömet okozz? És ami legszebb a történetben, ha nem válunk el egymástól, akkor talán soha nem találok magamra, nem ismerem fel ezt a szeretetet, és nem kezdek el festeni. Szerinted vesztettem? Kudarc ként kell néznem a dolgokra, vagy lehetek hálás a létért, a történésekért Önmagamért. Én az utóbbit választom... 

Csak rajtad áll, hogy hová figyelsz, maradsz a fájdalmak közepette, vagy megnézed, hogyan tudsz győztes ként kijönni a helyzetből ami téged próbál megmutatni Önmagadnak. Mióta csak tudatodra ébredtél magadat próbálod megkeresni, kívánom hát, hogy teljesedj ki ebben a szeretetben, és lásd meg, és tapasztald meg magadat, hogy ki is vagy valójában, és milyen hatalmas teremtő erővel bírsz....

Még mindig az ikerlángod után epekedsz? Gyötör a bűntudat, vagy éppen őt hibáztatod az okozott fájdalmakért?Egy ideje kikerült a látókörödből, vagy éppen fel fel bukkan, hogy újra megtapasztalhasd a hiányát, és újabb sebeket ejthessen rajtad?

Ő már régen nincs melletted, de te még mindig érzékeled a fájdalmakat. Akkor is fáj, ha nincs a közeledben? Tényleg ő okozza, vagy ez az egész belőled fakad? 

Érdemes magadban őszintén megválaszolni ezeket a kérdéseket, mert habár az érzés újszerű, biztos vagyok benne hogy életed folyamán éreztél már hasonlót. És abban is biztos vagyok hogy nem ő az aki arra késztet téged, esetleg buzdít, hogy szenvedj miatta. Ő csak teszi a dolgát, és éli az életét, éppen úgy, ahogyan itt és most helyesnek gondolja. Nem a te feladatod, hogy az ő döntéseit és életét elbíráld. Esetleg megpróbáld kitalálni, most miért nem lehettek együtt, ez egy próba, még fejlődnie kell, bezárkózott, vagy hasonló megfogalmazások. Míg a figyelmed rajta van, addig sem kell magaddal foglalkozni. 

Minden fájdalmas érzés, amit a személye előidéz benned, csak rólad szól, a te feladatod ezeket az érzéseket magadban helyre tenni. Mert ő sohasem akart téged bántani, csakis a boldogságra törekszik, mint mindenki más. Azzal hogy nincs melletted, és mivel ő a lángod, a leghatékonyabban mutatja feléd a tükröt: nézd ezt éled, ez van benned, ez az az érzés ami megakadályozz téged a boldogságodban. 

Valóban készen állsz rá, hogy újra együtt legyetek? Életetek végérvényesen összefonódjon? Természetesen ezt szeretnénk, bízunk, és hiszünk benne, hogy ez a kapcsolat az égben köttetett, és amit Isten összeadott, ember szét nem választja.Ez így is van, és ezt függetlenül fizikai jelenlététől, már itt és most tapasztalhatod. A beteljesülésre nem kell várnod, a beteljesülés létre jön az idők kezdetén, mindig is volt, van és lesz. Az egy lélek örök és végtelen a szeretet mindenségében. 

Azért jött az életedbe, hogy meglásd, milyen fájdalmakat hordozol még magadban legbelül, és hogy éppen itt az ideje ezeket magad mögött hagyni, és arra a teljességre, és boldogságra figyelni, amit megtapasztalhattál ÖnMagad által még mielőtt megismerted, és a vele töltött pillanatokban is. Ha nem élted volna ezt a boldogságot, meg sem jelenhetet volna az életedben, így találtatok egymásra. Tehát ezt az érzést nem tőle kaptad, ez te magad vagy. Képes vagy rá, életed bármelyik pillanatában dönthetsz, hogy a félelmeidre, kételyeidre, aggodalmadra, figyelsz, azokat táplálod, vagy a benned túlcsorduló örömre és boldogságra. 

A mindenség mindennel telítve van, mint egy gyümölcsös kert. 

Te döntöd el, melyik fához lépsz hozzá, és melyik gyümölcsöt ízlelgeted. És ha véletlenül rossz gyümölcsbe haraptál, nem kell hogy ostorozd magad, nem kell hogy bűntudatod legyen, csak tud ez neked nem ízlik, és máris választhatsz egy másikat magadnak. Így játszadozhatsz a fölötted eluralkodó érzésekkel. Nem kell őket lenyelni, nem kell őket ízlelgetni, és dédelgetni, ha számodra nem tetszőek. A boldogság itt és most jelen van az életedben. Csak néz körül, és kezd el észre venni, ízlelgetni, szeretgetni a szeretni valót. És kezd el ÖnMagaddal, a legszerethetőbb lénnyel, aki hozzád legközelebb áll. 

Tényleg úgy gondolod tőle leszel boldog, ha magadénak tudhatod, ha birtokolhatod? Lehet egy ideig óráig örömmel tölt el az érzés, újra együtt. És ez a legnagyobb áldás, és legnagyobb csoda, de az út nem ér véget. Tudod a mindenségben minden jelen van, és ezek után is szükséged lesz rá, hogy a figyelmed a helyén maradjon. Hogy akkor se zökkenj ki, ha most éppen ő harapott rá egy romlott gyümölcsre. Hiszen te már tudod hogy az milyen, te is néha ráharapsz. Légy hát megértő és elfogadó. Maradj mindig szeretet teljes. 

Ő nem egy tárgy, egy eszköz, mint ahogy te sem vagy az. Arra születtél hogy szabadon boldogan szárnyalj ebben a világban. Hogy a szeretet fényét, aki te magad vagy, ne csak az ő számára tartogasd, hanem eljuttasd mindenhová, mindenkihez. Tényleg kell hogy fájjon neked, ha ő is éppen ezt teszi.

A szeretet nem birtoklás, nem elvárás, nem megfelelni akarás, a szeretet nem akar semmit, csak szeret. 

Felkészültél hát erre a szeretetre?

Nagy valószínűséggel csak kevesen tudják rólam, hogy közel egy éve, kétoldali csípőkopást diagnosztizáltak nálam, ami vele született, rendellenességből adódik. Az orvos szavaival élve, nem vagyok túlsúlyos, mégis minden felesleges kilótól meg kell szabadulni, és az egyetlen sport, amit javasolni tud, és nem árt, az az úszás. Ennek nagyon megörültem, mert már régóta szerettem volna aktívan sportolni, és az úszást nagyon szeretem. A diagnózis kellő motivációnak bizonyult ahhoz, hogy a minden napjaim részévé váljon ez a tevékenység. Ennek ellenére soha nem a betegség miatt mentem, hanem a víz szeretete és úszás élvezete miatt. Minden nap, amikor mehettem, már számoltam a perceket, hogy mikor kaphatom fel az úszócuccomat, és indulhatok az uszodába, ami csak 5 percre van a munkahelyemtől. Fél év múltával arra lettem figyelmes, hogy 6 kilóval lettem kevesebb, könnyebben járok, és a csípőm sem fáj már.

Egy nap szokás szerint úszni mentem, de nem a szokásos érzéseimmel. Aznap feltűnt, hogy egy ideje már kényszernek, és szükségszerűnek éltem meg ezt a tevékenységet. Elhatalmasodott rajtam a közöny érzése. Egyszer csak a zuhany alatt azon kezdtem el gondolkodni, vajon azért jövünk e a világra, hogy megtanuljunk szeretni? Majd eszembe jutott egy régen olvasott könyv: A szeretet öt nyelve, és már azon tűnődtem, hogy egyáltalán a szeretet tanulható-e.

Ha mi magunk vagyunk a szeretet, hogyan is tanulhatnánk meg szeretni? Olyan dolog ez mintha a napnak meg akarnánk tanítani, hogy mi is az a fény, hogyan kell ragyogni, vagy a patak vizének folyási irányt mutatni. Ha nem tanulhatunk meg szeretni, akkor mégis, hol ronthatjuk el? Mi az a banánhéj, amin oly sokszor oly sokan elcsúszunk? Akkor talán helyesen kell szeretni? Vagy kit és mit kell szeretni? Kell egyáltalán szeretni? A szeretet az egy tevékenység? Egy szükségszerű divatos dolog?

Ahogyan kavarogtak a kérdések a fejemben, egyszer csak egy pillanat alatt láttam meg, hogy lehetetlen helyesen szeretni, hogy nincs kit, és nincs is mit szeretni. A szeretetet nem lehet csinálni, viszont minden lehet szeretettel csinálni.

Míg szeretettel úsztam meghozta számomra a várt eredményt mindenféle akarás és fáradozás nélkül.

Szeretettel festeni a festményeimet? Tudod milyen érzéssel tölt ez el? Ilyenkor soha nem a cél számít, hanem maga a tevékenység, a folyamat a történés, amiben benne vagyunk szeretettel magában a szeretetben. A végeredmény, a cél – ahogy szokás szerint hívjuk, ilyenkor csak hab a tortán.

Szeretettel főzni- asztalra varázsolja a legfinomabb étket és megajándékoz minket elismerő és dicsérő szavakkal. Vagy akár szeretettel vetni be a termőföldet, milyen termést hoz majd? Ugye ismerős az érzés számodra is, hiszen te is tapasztaltad már ezt, és látod a különbséget az életedben, milyen az, amikor szeretettel teszed a minden napi, akár legapróbb dolgaidat is. Szeretettel szólni, szeretettel hallgatni, szeretettel dolgozni, játszani, adni és kapni... Ugye feltűnt hogy már nem is magamról mesélek, hanem rólad... Szeretettel...

Veled is megtörtént már hasonló, mint amikor egy kedvenc képemet nézve, ami egy parkon átvezető utat ábrázol, melynek két oldalán fák vannak őszi színekben, azt kívánod egy pillanatra, hogy bárcsak ott sétálhatnék? Majd évekkel később egy gyönyörű őszi napon, arra leszek figyelmes, hogy már öt éve pont egy ugyan olyan parkban sétáltatom a kutyámat. Életemben először csak átutazva Budapesten, meglátom az Erzsébet hídról a Gellért hegyet, Budai várat, Lánc hidat és Parlamentet, halkan kimondom magamban: „Én egyszer itt fogok élni”, és miután már évek óta Budapesten élek, egyszer csak az Erzsébet hídon áthaladva eszembe jut ez a kijelentésem. Vagy csak úgy unalmamban egy cetlit és ceruzát ragadok, és egyfolytában ugyan azt a témát rajzolgatom körbe-körbe. Egy tó vadkacsákkal és egy roskadozó fa móló mely benyúlik a tóba, majd évekkel később egy öbölbe nyúló mólón állva talál rám a szerelem. Majd többször is hasonló környezetben találjuk magunkat, a természetben fa mólóknál, zöld fákkal körbe véve, csodálva a vadkacsák totyogását, vagy úszását, a naplementében. Ezt a kis skiccet 2009 júliusán készítettem, és most újra a kezembe került. Azt hiszem itt kezdődött el, hogy bármi, amit akár csak felskiccelek, vagy megfestek, valósággá válik, vagy a valóság festődik meg általam?

"Miért van az, hogy a múltra emlékszik az ember, de a jövőről mit sem tud?" - mondják filozófusok... Tényleg mit sem tudunk róla?

Még mielőtt leszületünk, egy részletes útitervvel készítünk magunknak erre a földi létre. Gondosan kiválogatva az útitársainkat, és a pontos helyszíneket is. Nem csak úgy jövünk, konkrét céllal érkezünk, éspedig hogy megtapasztaljuk, megismerjük, megéljük igazi Önvalónkat: a tiszta feltétel nélküli, Krisztusi szeretetet.

Tudni szeretnéd, hogy te mit terveztél magadnak, te milyen akadályokon keresztül jutsz el az Önvalód megtapasztalásáig? Vagy milyen csodákat készítettél magadnak, hogy bizonyosságot nyerj az Isteni szeretetről és jóságról? Kezdj el figyelni, a megérzéseidre, a belső hangra, hald meg a szíved dobbanását, hald meg a csöndet, és a csönd egyszer csak megtelik élettel.

Válj megfigyelővé az életedben. Kezd az elfogadással, hiszen minden a te Lelked terve által történik, majd folytasd a megbocsátással, hogy megismerd szíved igazi szeretetét, utána nyisd meg szívedet és válj befogadóvá, ekkor megtapasztalod az égi bőséget, és folytasd az adakozással, mert ezt a bőséget nem tudod, meg nem osztani másokkal. Ezek után már nem kérdéses, hogy mi az élet célod, maga az út a cél, a megtapasztalás a cél, miután megpillantod Önmagadat, soha többé nem kérdezed meg hogy mi a cél, mert a cél te magad vagy. Te vagy a kérdező, a kérdés, és a válasz is egyben.

„Az életed célja vagy.”

„Menj szembe a félelmeiddel, hagyd el hitetlenséged, és törd szét korlátaidat, hogy megnyílhasson előtted a mennyek országa, ahol ott vársz Önmagadra."

Él bennem a vágy, hogy alkothassak, megnyilvánuljak, létrejöjjön valami általam, szeressek... Kiválasztom a témát, szerelmes vagyok, imádom annyira tökéletes, mégis ijedten állok előtte: „én erre nem vagyok képes...„ A háttérben már halkan szól a régmúlt klasszikusok zongora, hegedű és cselló hangja, kezemben tartom a ceruzát, gondolkodom, nem megy... Képtelen vagyok akár egy ceruzavonásra is... elkezdek figyelni, a zene eggyé válik a mindenséggel, melyben én is kezdek felolvadni, nem telik bele sok időbe, már a része vagyok, egy vagyok a mindenséggel, nincsenek gondolatok csak a lét és alkotás megnyilvánulása, és egy mélységes nyugalom békesség és szeretet vesz körbe. Hallom a grafit hangját és látom, ahogy apró részekre porlad... vagy porladok? Eltűnnek a fizikai világ határai, és igen ez is én vagyok, benne vagyok minden részecskémmel. Előveszem az olajfestékes tubusokat, és keverem a színeket. Bársonyosságát, selymességét érzékelem minden porcikámban, egy ezerszínű és árnyalatú világ tárul elém mikor a színek összekeverednek. Határozatlan mozdulattal kerülnek fel az első vonások a vászonra. Pakolgatom egymás mellé a színeket, és foltokat, majd bevillan egy gondolat és újra a fizikai világ korlátai között találom magam: „jaj ne, ennek nincs értelme, formája, színe, csak külön álló foltok, képtelen vagyok...„. Keresem a szépségét, de csak értelmetlen foltokat látok. Majd újra figyelni kezdek, az ecsettel összehúzom a színeket, melyek úgy olvadnak egymásba, ahogyan én olvadok bele újra a mindenségbe. Csak élvezem, ahogyan az ecset szinte beleolvad a vászonba, és beleolvadok én is ebbe a nyugalomba. Nyújtóznom kell, felállok, és távolról tekintek rá a képre: „hihetetlen, ez képtelenség, ezt nem én csináltam, én erre képtelen vagyok… de mégis, és most még szerelmesebb vagyok, csak nézem, és kezdek elveszni a látványban... érzem, egy vagyok vele, ez én vagyok... szerelmes vagyok...