Lelki szemeimmel én is láttam, éreztem, hogy egyáltalán nincs ez készen, de nem tudtam már vele mit tenni, bármilyen próbálkozásommal, jobbá tenni a festményt, már csak rontani tudtam volna rajta. Így egy kis időre félre tettem, és képeket kezdtem el nézegetni a neten, napfelkeltét kerestem, de naplementére találtam. Miután megláttam a szivárvány színű napudvarát, és az aranyló eget és fényeket, a felhőkből előbukkanó hegycsúcsokat, azonnal tudtam Ő az, ezt kell megfestenem.

Megpillantván a képet, éreztem az üzenetét, egységben láttam az eget és a földet, a minden élőt tápláló napot, a fényt melyet magából árasztott, és érzékeltem valamit, ami mindezt összeköti, mely által minden egy és végtelen.  

Eddigi munkáim során még egyszer sem fordult elő, hogy a meglévő késznek hitt festményem, köszönő viszonyban sem volt, az újonnan megfestendővel. Egy parányi részét sem tudtam felhasználni, így teljesen újra kellett festenem alapjaitól az egészet. Nagyon izgalmas számomra a tudat, hogy a látvány mögött valahol a felszín és a vászon között lakozik egy festmény melyet csak páran láthattunk, csak pár ember nyerhetett betekintést ebbe a most már láthatatlan képbe. Amennyiben ez csak egy festmény lenne, még bosszantott is volna a helyzet, hogy kezdhetem az egészet élőről, de mivel ez több mint egy festmény, így nagyon is tudtam, mindez pontosan úgy van jól ahogy van. Ismervén a barátnőm életét, az útját, pontosan láttam, hogy a festményben elérkeztünk arra a pontra, amikor a gondosan felépített látszat ámbár biztos életét és előremenetelő karrierét maga mögött hagyva, bezárt egy ajtót,és megfogván a bizonytalanság kilincsét megnyitott egy másikat mely az ismeretlenbe vezet. Vagy talán látván az elkészült festményt, mégsem annyira ismeretlen az ismeretlen?