BB11-0040 - Mennyei ölelés

Olajfestmény, 80x80cm feszített vászon

A festmény az ikerláng szerelem útját és gyógyulását járta be festés közben, és természetesen, mint minden festményem végén elhozta az Égi áldást Gábrieltől.

Már az elején nagyon szépen alakult a festmény, hiszen ő is a szeretet végtelen pillanatában született. Szinte már teljesen elkészült a festmény. A lángok gyönyörűek voltak, egy kevés fénnyel a háttérben, majdnem tökéletes szárnyakkal, már csak az utolsó vonások voltak hátra, amikor egyszer csak történt valami...

Ahhoz hogy tökéletes fényünkben tündökölhessenek, le kellett törnöm a szárnyainkat, pont úgy, mint ahogy az az életben is történik, egymás szárnyait tördeltjük le, és ezt nagy fájdalommal éljük meg mind ketten, ami végül a különválást eredményezi.

Előjöttek a múlt fájdalmai, amit újra éltem, de ekkor Gábriel erőt adott:

„Mindez a ti javatokat szolgálja, már eddig is tündököltetek, de igazi fényeteket csak így nyerhetitek el, szárnyaitok igaz erejét így kaphatjátok meg.”

Gábriel arkangyal, közvetítette Béres Beáta

Ez után tudtam, mindennek így kellett lennie, és így volt jó, hogy egy új és csodálatos pillangó nyílhasson ki a fénnyel körbevett bábból.

A festés újra könnyűvé vált, a nehézségeket csak a tűz szárny okozta. Gyönyörűnek akartam magamért, magunkért, de nem ment, egészen addig, míg fel nem ismertem az önző célt a háttérben. Akkor született meg a szárny, igazi gyönyörűségében, mikor már csak érte tettem, az ő szépségéért és boldogságáért, amikor megtapasztaltam az igaz önzetlen szeretet erejét.

„Csak akkor tudtok együtt tündökölni, ha már önmagatoktól fogva is tündököltök.”

Gábriel arkangyal, közvetítette Béres Beáta

Ekkor a szárnyak, teljesen új formát kezdtek el felölteni, sokkal inkább kezdtek egymásra hasonlítani, mint valaha, mégis megőrizték Önálló mivoltukat, a tűz a tüzet, a víz a vizet, de mégis egységbe kerültek.
Festés közben olyan érzésem támadt, mintha ez a festmény sohasem akarna elkészülni, és mégis már régen készen lenne.
Így van ez az ikerláng kapcsolattal, és valójában Önmagunkkal is. Folyamatosan csiszolódunk, de valójában minden pillanatunk maga a tökély. Itt és most, tökéletesek vagyunk, készen állunk a tündöklésre, de mivel semmi sem állandó, és folyamatosan változó, az idő illúziójában úgy érezhetjük, folyamatos változásban veszünk részt, pedig mindig is ugyan azon gyönyörűségünk fénylik fel újra és újra, csak esetleg más fényekben. Mint ahogyan egy festményemet sem, így ezt sem tekintem, befejezettnek, de ez így is van rendben, hiszen a mindenségnek, sem kezdete sem vége.